Az életem...

Engem mindenki csak utál,
Szóba velem senki se ál.
Ha leugranák a hídról,
Senki nem kérdezne a gondról.

Eltünnék a környékről a Földről,
Azt sem vennétek észre rögtön.
Pár hónap után feltünne,
De akkor már örökre eltüntem.

Na se baj ez így van,
Változtatni nem lehet csak sírva.
Könnyek között nehezen,
Hajtom nyugalomra a fejemet.

Híres úgysem leszek soha,
A versem se egy csoda.
Na de azért kiírom,
Hátha egyszer kibírom.

Sokan utálnak mindenért,
És ebből nekem már elég.
Felállok és indulok,
A sulykot magamtól eldobom.

Legalább is megpróbálom,
De a szívem már meghibásodott.
Szeretni már nem tudok,
Valahogy majd helyrehozom.

Mert még lehetséges,
Hogy előröl kezdjem az életemet.
Igaz, hogy nagyon nehéz lesz,
De szereztem aki segíthet.

Pluszba még ott vannak ők,
Akiktől bátorságot szerezve önbizalmam nő.
De ezt senkinek nem mondom el,
Csendben hallgatom a lemezüket.

Aki ismer tudja kik,
És nem utál semmit.
Legalább is nem mondja,
Nem veti a szememre soha.

Na de mindegy is,
Ez saját véleményem akkor is.
Inkább legyen pár igaz barátom,
Mint sok pénzéhes látszatok.

Akik csak azért vannak velem,
Hogy kiélvezzék a pénzemet.
De az igaziak nem teszik,
Hisz nekik a sajátjuk tetszik.

Ha azt akarod, hogy eltakarodjak,
Sajnks el kell, hogy szomorítsalak.
Én meggondoltam az életemet,
Maradok és boldogítom az életedet.

Igaz, hogy nem leszek híres,
De az alapszintet megkeresem.
Itt vannak a barátaim,
Akik vannak, hisz ők a bajtársaim.